Lehet, hogy túl jó vagyok hozzád. Legalábbis remélem, hogy erről van szó, ez nyugtat meg, ebben hiszek. Így kell lennie. Muszáj. Az nem lehet, hogy nem illünk össze, hogy nem vagyok érdekes, hogy nem keltettem fel az érdeklődésedet. Magamnak kell, hogy igazat adjak. Mert így könnyebb és mert hiszem, hogy igazam van. Nem egy világban élünk, ez tény. Nem ugyan azt tartjuk fontosnak, más dolgok számítanak nekünk. Hiszem, hogy én látom jól, mert tudom, hogy minden elmúlik és semmi értelme a törekvésnek, a kihasználásnak, a hírnévnek. Tudom, hogy valahol te is tudod, hogy így van. Azért hiszek ebben, mert tudom, érzem, hogy senki nem szeretett téged úgy, mint én. Nem figyelt, következtetett, elemzett, aggódott. Nem mániából tettem. Szeretetből. Mert csak a törődés maradt nekem, a félsz, hogy merre jársz. A te érdekedben remélem, hogy egyszer rájössz, hogy mi a helyes,mi a jó. Addig csináld. De véget fog érni. Az önzőség nem erény, az csak divat, követendő eszme. De én megmaradok ebben a világban is olyannak, amilyen vagyok. Nem engedem, hogy megváltozzak. Nem hagyom, hogy önzővé, hitetlenné, olyanná váljak, aki átgázol másokon. Inkább elviselek még több hónapnyi szenvedést, inkább újra és újra hagyom magam megsebezni, de hinni fogok a jó emberekben, hinni a segítő szándékban, az önzetlenségben. Abban, amilyen vagyok a lelkem mélyén, gondosan elrejtve. Rejtegetem én is ezt, hiszen nem ez a követendő. De remélem, hogy aki igazán ismer, az érzi, hogy milyen vagyok. Sebezhető vagyok, érzékeny és odaadó. Nagyon tudok szeretni, bízni és hinni. Nem akarom ezt elveszíteni. nem hagyom, hogy elveszítsem. Inkább legyek nevetséges, gyermeteg, ostoba. Akkor is hiszek az eredendő jóságban és szeretetben, a bizalom erejében. Magamat is újra és újra elemzem, de a lelkem mélyén lakó lényben hiszek. Hiszek, akkor is, ha egyedül vagyok az egész világgal szemben is. Akkor is, ha nélküled kell éljek.
