Látom magam előtt az utca sarkát, ahogy az ablak előtt pipiskedve nézek utánad, de csak az autó hátulját látom. Majd már azt sem,mint ahogy téged sem láttalak azóta. Ha lehetne egy kérésem azt kérném, hogy gondolj rám egy napon annyiszor, csak egyetlen egy napon annyiszor, mint én rád azóta, hogy megláttalak. Csak egyszer láttad volna azt, hogy mi van az álarc mögött. Szerettem volna az arcodba ordítani, hogy rohadj meg, rohadj meg, amiért itt vagy, amiért sírok érted, amiért betetted a házamba a lábad és végül azért, mert én így is szeretlek. Amikor utoljára láttalak igyekeztem minden percet megőrizni pontosan az emlékeimben. Nem sikerült, csak foszlányok villognak az agyamban a sosem volt boldogságom árnyaiként. Pillanatok rohannak a szemeim előtt, amikor öleltél, amikor ellöktél magadtól, amikor imádtál. Annyi fontos részletre nem emlékszem, amiket mindennél jobban meg akartam őrizni, mert tudtam, hogy halott minden egyes együtt töltött óránk. Az az egy maradt meg bennem, amikor megcsókoltál és az jutott eszembe, hogy köszönöm istenem, hogy itt van velem és kérlek ne teljen az idő, álljon meg a pillanat és maradj velem. Tudtam abban a fekete percben, hogy ennyire fog fájni. Éreztem, hogy másodpercek maradnak az enyémek és a várakozás nyomora. Hogy minden nap úgy kelek, hogy hátha ma keresel. És minden nap csalódottam fekszem le, mert sosem jutok eszedbe, sosem váltod be az ígéretedet, hogy meglátogatsz. pedig hozzám éjszaka, hajnalban, reggel, délben jöhetsz. És ezt te is tudod, és ezért nem jössz. Mert értem nem kell jönni, mert tőlem nem kell félni, mert bármit teszel, én ugyan azzal a félénk mosollyal várlak és úgy öllek meg, hogy te észre sem veszed, hogy a lelkemmel kapaszkodom beléd és abba az egy másodpercbe, amikor szájon csókolsz. Ha látlak is véletlen, nem tudhatod azt, hogy remegve pillantok rád, hogy hátha most megtörténik a csoda, melyben csak addig hittem, még veled voltam, és úgy nézel rám végre, ahogy szeretném, hogy láss. Hogy valóban úgy láss végre, amilyen vagyok. Sosem jön el az a nap. Mint, ahogy soha többet nem fogok olyan nyugalommal és melegséggel sétálni az utcán, mint amikor azt hittem, hogy a te babádat várom. Összeomlottak az álmaim, fényévekre vagyok önmagamtól, elveszett a hitem. Semmi sem számít és minden mindegy. De mosolygok tovább, hiszen te nem számítasz nekem, hiszen semmi közünk egymáshoz, hiszen soha többet nem ölelsz egy hajnalon át, hiszen soha többet nem jössz hozzám. Várlak még egy ideig a lelkem mélyén, amit senki sem lát és magamnak sem vallom be, csak egyedül töltött estéken. Aztán elengedlek és a ködbe fogsz veszni. A szívemet megrepesztő boldogsággal együtt. Itt az éjszakában pedig az emlékeim morzsái mellett remélem, hogy boldog vagy. Tiszta szívből.
