Most,amikor kicsit tisztább fejjel,kevésbé fájó szívvel visszagondolok az együtt töltött időre,úgy érzem,hogy még mindig velem vagy.Bármerre megyek az utcán,bármit csinálok a lakásomban,bárkivel vagyok,eszembe jutsz.
Azt álmodtam,hogy melletted ébredek.
Részben volt csak álom.Önző vagy,itt bírtál hagyni, elmentél úgy,hogy mezítláb álltam a hideg kövön télen és csak néztem utánad.Akkor megpattant bennem valami.Sok mindent túléltem már,semmi sem tör meg,a pesszimizmusom a mentőövem. Sokszor lehet,sok emberben csalódni. Rendíthetetlenül állítottam,hogy benned soha.Minden hibát elnéztem, mert nekem is vannak rossz döntéseim. Mindent eltűrtem volna érted,tovább is,mint megérdemled.
Könnybe lábadt a szemem,ahogy eszembe jutott az,hogy mennyire öleltelek.És az,hogy azt aki megérdemli,sosem tudom úgy szeretni,mint Téged!
Gyönyörű voltál és tökéletes. És tudom,hogy engem keresel, de nem egy nyelvet beszélünk,pedig neked is van külön világod, nekem is,ahová egyikünk sem engedi be a többieket.De te ide tartozol az én világomba.
Üres a lelkem,a szívem mióta elmentél. Helyre fogok jönni,tudom. És azt is,hogy újra órákat zokognék a téli hajnalban egyedül...ha még egyszer eljönnél. Nem ez a gyógyír, de szükségem van rá.Szükségem van Rád.
Itt a karszalagod, a rágód, az illatod. Múzeumban élek és óvatosan sétálok az ereklyék között.
Minden úgy vár, ahogy itt hagytad.
Úgy várlak,ahogy eddig is.
hiányzol...ahogy eddig is.
