Igazán csak Téged szeretlek. Nem lehet ez máshogy, hiszen a nagyok szerint is megvan mindenkinek a párja valahol a nagyvilágban. Hát ŐT kell megkeresni. És ha megvan, akkor nem engedni. Persze nem megfojtva szeretni, hanem szívvel, mindig éreztetve, hogy ki is ő.
És én igazán Téged szeretlek így. Mindenkit felejtve szeretlek, nem csupán szívvel, de testtel, a nyers erőt használva. De Te ezt érzed, hiszen egy ölelésemben minden erőm benne van, az összes, amivel az életbe kapaszkodok. És most úgy hiányzik egy ilyen ölelés. Mert minden egyes nap, ami úgy telik el, hogy nem ölellek, mintha fogynék. Nem az irántad érzett szerelem fogy, hanem én. A szívem felől a vér a világba folyik. De megtisztulok azáltal, hiszen minden egyes vércsepp amit érted ejtek, felemel abból, ahol vagyok, térből, időből, fizikumból, biológiai, kémiai valóságból. Feléd folynak cseppjeim. És különös, mert hiába fogyok, de van egy jel, ami arról biztosít, hogy létezem, benned, melletted, magamban. És ez az, hogy ennek a szerelemnek valahol fenn kellett kötetnie, hiszen nem hagy engem elveszni, testem nem fogy el. Azért nem, hogy Te nap, mint nap jelét kapd a szerelmemnek. A szívemből a vér a világba folyik, a világban pedig oda, ahol Te vagy.
Igazán Téged szeretlek én.. Mert ha a kezemben tartott borra nézek is, a Te fogaid gyöngyöznek benne, a Te nevetésed csilingel a pohár koccanásában, a Te szemeid néznek rám a habból, a Te ölelésed bénítja testem a bor hatásaként. Te vagy az egyetlen, aki érted vesztett vérem pótolja, az egyetlen, aki szomjam oltja.
